A helyszínelő

2015. március 26. 19:51 - Matenak

july25coverc.jpg

-          Biztos, hogy te akarod csinálni? – kérdezte kollégája a kormány mögött ülve.
-          Persze, semmi gond, kösz. – válaszolta John fahangon a hátsó ülésről.

Ez a nap is eljött. A kérdés, amit ő eddig még csak feltett másoknak, ezúttal őt vette célba az imént. Rokonhoz vonulni mindig nehéz, de nem mindenkinek adatik meg a világon, hogy a balesetet szenvedett édesapját ő pillanthatja meg először, sőt, a kiváltó okokat is maga derítheti fel. Ilyenkor íratlan szabály a szakmában, hogy ő mehet oda először az autóhoz nyomokat rögzíteni, egyfajta utolsó közös program az elhunyt hozzátartozóval. Morbid dolog, de akik hullák között töltik a napjaikat, azoknál ez a fogalom kicsit más értelemben van forgalomban.

Közeledtek a helyszínhez, már látszottak a kocsik az országút szélén. Egy járőrkocsi, egy mentő, a sávok szélein pedig egy-egy civil autó félrehúzódva. A régóta családtagnak számító fehér autó pedig az úttól távol, a szántóföldön, benne John apjának holttestével. A helyszínelők kocsija megállt, az utasok közül John szállt ki utolsóként belőle, pár percig előtte még elgondolkodva meredt ki az ablakon keresztül a megnyomorgatott kasztnijú autóra, ami megannyi éven át annyira kedves volt apjának. Távolról is látszott, hogy nyilván többször átfordult a tengelye körül a gép, míg végül a kerekein állva nyugodott meg. John kivette a csomagtartóból a táskáját, lecsapta az ajtót és odaszólt kollégáinak.

- Igyekezni fogok, jelzek, amint jöhettek segíteni. Rohadt meleg van, nem fogok sokáig szarakodni.
A többiek biccentéssel nyugtázták a dolgot, egyúttal tekintetükkel biztosították róla, hogy nem is kell kapkodnia. Forró nyári nap a mai, ilyenkor azért jobb mielőbb végezni a melóval, a semmi közepén még árnyék sincs, ahol az ember megpihenhetne. Bőröndjével a kezében elindult az apja felé a földön, közben hátrapillantott a többi járműre, amik az út szélén álltak. Egyszerűnek tűnik a helyzet, nyilván az előzött és a szembejövő kocsi áll az út szélén, nem jött össze apjának a manőver. Nem csodálkozott ezen, mindig is túl heves vérmérsékletű sofőr volt, sokszor vakmerő helyzetekbe hajszolta bele magát. Most nem adta ki, az élet már csak olyan, hogy a halál mindig versenyt fut vele, és ha az ember olyan hülye, hogy még segít is neki, akkor néha ő nyer.
Odaért a gyerekkora óta ismert autóhoz, csomagját lerakta a földre és benézett a lehúzott ablakon. Apja odabent feküdt, rádőlve az anyósülésre, arcát innen nem láthatta tisztán, de nem is vágyott a látványára. A jobb kar félig kinyújtva a műszerfal felé, a balja pedig a teste és a háttámla között hevert. Tíz év gyakorlata már sugallta is Johnnak, hogy az úttól való távolságból és a kasztni állapotból kiindulva valószínűleg háromszor borult, sem többször, sem kevesebbszer, előtte pedig nem ütközött semmivel. Apja szokás szerint nyilván belement egy bizonytalan előzésbe és ahelyett, hogy fékezett és visszament volna a saját sávjába, félrerántotta a kormányt a szembejövő elől. Mindebben teljesen biztos volt John. Kinyitotta a sofőr oldali ajtót és megpillantotta a beesett fékpedált.

Kicsit odébb ment az autó bal első kerekéhez, benézett mögé, majd megkerülvén a kocsiszekrényt, ugyanezt megtette a jobb elsőnél is. Nem lepte meg a kilyukadt fékcsövek látványa, az ilyen öreg autónál előfordul, hogy a gumi kirepedezik, egy erősebb fékezés pedig szét is robbantja. Ilyen ritka szerencsétlen esetben, mint a mostani, akár az is megeshet, hogy a két első keréknél lévők egyszerre mondják fel a szolgálatot, ami azt eredményezi, hogy mindkét fékkör megszakad, a fékezés pedig lehetetlenné válik. Kinyitja az anyós oldali ajtót is, ezáltal megpillantva édesapja véres arcát.

- Ezt érdemelted, te rohadék. – mormogja maga elé a helyszínelő, miközben kicsit talán el is mosolyodik.
Mindig az apja szervizelte a saját autóját, méghozzá mániákus módon, így John jól tudta, hogy a fékcsöveket is időben kicserélte. Azt is tudta, hogy mikor. Azt is, hogy a kukát mikor viszi el a szemetes, így még előtte ki tudta venni a használt példányokat belőle. Utána csak el kellett végeznie az általa jól ismert műveleteket, amiktől a gumi rohamosan öregszik, majd mikor elmentek nyaralni a szülei, már csak vissza kellett szerelnie az életveszélyes fékcsöveket a helyükre. Onnantól pedig mindössze várni kellett erre a szép napra. Türelem a lényeg, ha az van, és még a szerencse is az ember mellé szegődik, minden sikerülhet. Egyelőre minden a terv szerint haladt, ő keresi a saját nyomait, fékcsövek pedig ritkán, de el szoktak durranni. Az ujjlenyomataival tele van az autó, de hát miért is ne lenne, hisz viszonylag gyakran ült benne. A szomszédoknak sem lehetett gyanús, ha a fiúk megjelent a házban, miközben a szülők nyaralni voltak. Hogy a garázsban mit csinált, az örökre ott marad az akkor épp bezárt ajtók mögött.

A szituáció tehát egyszerű, szinte végzett is a dolgával, de még nem szól a kollégáinak. Valami zavarta, de még nem tudta, hogy mi. Benézett az utastérbe, jól átpásztázva tekintetével a belteret. Meglátta, hogy az öv nincs bekötve, sem rendesen felcsévélve a helyére, az automata öv nem húzta vissza magát teljesen. Öregebb autóknál ez megesik, mivel a sokezernyi használat során a kézről ráragadt zsírtól elkoszolódik, így nem siklik már könnyedén a szerkezet. Viszont ez azt jelenti, hogy csak nemrég kötötte ki magát, valószínűleg a baleset idején még be volt csatolva. Nyilván nem csak kimászni akart, hisz akkor nem az anyósülés felé lenne elmozdulva.
Valami mást csinált...

John leguggolt az anyós ajtaja előtt, és benézett az ülés alá. Egy golyóstoll hevert ott. A kesztyűtartó pedig nyitva állt. Már el tudta képzelni, hogy nem a borulástól nyílt ki, hanem az apja által. Kivette a tollat az ülés alól, és a napfényben látta, hogy kicsit véres. Ránéz a holttest jobb kezére, ami szintén át volt itatva a testet éltető nedűvel. Tehát ez az íróeszköz nemrég még apja kezében volt. A kézben, ami sok évvel ezelőtt olyan helyeken is járt gyermeke testében, ahol nagyon nem lett volna szabad. Valószínűleg apja azt képzelte egész életében, hogy John nem emlékszik már ezekre, de mennyire tévedett… A gyűlölet néha nem sorvad el idővel sem, hanem utat talál magának, különösen, ha előtte évtizedeken át csak duzzasztva van a lélekben található megannyi gát által. Hiába, mint tudjuk, néha csak türelem kell mindenhez és akkor bármi sikerülhet. A helyszínelő most már szinte sajnálta, hogy apja nem tudhatta, kinek köszönheti a halálát, ostobán kellett bevégeznie.

Mindenesetre utolsó perceiben valamit írt a tollal, ez szinte biztos. John ezúttal a bal kezet kezdi el nézni, ami ökölbe van szorulva. Átment a sofőr oldali ajtóhoz, onnan jobban hozzáfért. Az ujjak feszegetésekor látszott, hogy nem a semmit markolássza a holttest, hanem egy kis fehér cetlit. Néhány gyakorlott mozdulat befejeztével ki is veszi az összegyűrt papírt, amit a távolból érkező tekintetek elől gondosan elrejtve nyitott ki a beltér rejtekében. Reszketeg írás volt megtalálható rajta, mindössze négy szó, de John beleborzongott a látványukba.
„Sajnálom fiam. Jó munkát!”

Ezek szerint tudta. Talán még a fékcsövekről is tudott, hisz elég gyakran foglalkozott az autójával. A mocskos szarházi ezek szerint az ártatlanságán kívül még a bosszú élményét is elvette tőle.
John kedvetlenül segített az övnek visszamenni a helyére, a tollat és a cetlit pedig szórakozottan a zsebébe tette. Kihajolt az autóból, hátrált egy métert és elmerengve nézett apjára. Végül csak megkapta, ami járt neki, amit John annyi éven át tervezgetett. Véletlenekben hinni kár, akkor sem az vezérelte, amikor kiválasztotta, hogy mit szeretne dolgozni. Tulajdonképpen nem is baj, ha az apja tudta, mi történt vele. Az sem, ha már talán hónapok, esetleg évek óta sejtette, mire készül a fia. De akaratlanul is megtámadta a nyilvánvaló kérdés Johnt. Vajon az anyja is tudott róla? Mindenről, a gyermekkortól kezdve a mai napig? A gondolattól elöntötte a jól ismert düh.
- Végeztél? – Hallatszott a kiáltás az úttest széléről.
John el sem nézett a hang irányába, gondolatai nem engedték.
- Nem. – morogta maga elé összeszorított fogai közül. - Még nem.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csipszer.blog.hu/api/trackback/id/tr107307682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.