Futóművészet nappalin és izzó szempáron keresztül, megújulásig!

2015. február 01. 09:47 - Matenak

10929896_959814824031391_7149957286614828969_n.jpgHol is hagytam abba? Például a főiskola felénél. Kétszer. De ne piszkáljuk a régmúlt csontvázait, ők maradjanak csak a szekrényben, mi pedig inkább maradjunk a közelmúltnál!
Azóta bizony belekerült a kiszedett első futómű lengőkarjaiba 130km, ugyanis postafordultával oldottam meg a szilentek cseréjét. Amik pedig általam is cserélhetőek voltak, azokból megvettem Toyotáéktól a gyárit, sok pénzért… De ha az előzőek majdnem három évtizedig bírták, akkor tán megéri megvenni őket, maximum majd újabb harminc év múlva kicserélem őket ismét. Az összerakás viszonylag rutinszerűen ment, elég ritkán kellett átkokat szórnom, de akkor is persze megérdemelte a vén ribi. A gyári rugók helyére már az Eibach nevűeket raktam vissza, amikkel nem sokat, talán csak két centit fog lejjebb kerülni az autó, tehát a cél nem az, hogy ismét kamasznak érezhessem magam. Bárhogy is, a futómű felújítása olyan, mint egy doboz sör, ha nekiálltunk, képtelenség félbehagyni! Így hát csak annyi ideig volt ki a négy kereke, amíg megfordultam vele és visszaálltam a garázsba, következhetett a hátsó futó. Mivel ott erőteljesebben pukicsalogató csavarlazításokra számítottam, pár nap alatt pedig a saját karomat nem tudnám jelentősen nagyobb erővel felruházni, ezért gondoltam csalok, és szerzek egy másik erőkart. Muterék már régóta a gyűjtögető korban vannak, ezért meglátogattam őket, ott nyilván akad egy szeletnyi jópofa gázcső. Bölcs módon gyalog közelítettem meg a bázisukat, kisvártatva kicsit szédülve pedig máris a koromfekete éjszakában hegedültem egy kétméteres vascsövön, leszelve belőle egy nagyjából méteres darabkát. Mivel ezzel párt alkotva mentem haza, a másfél kilométeres hazaút nem épp a megszokott minőségben telt. A szédelgés viszonylag megszokott, de általában nem gázcsővel szoktam sétálgatni… Járdán haladva így esélytelen volt szemezgetni a szembejövő csajokkal, zebránál pedig már szokatlanul nagy távról átengedtek az autósok.
Másnap reggel rögvest el is nyelt az aknázott terület a Cili alatt. Továbbra is meglepően rozsdamentes a kasztni, pedig aki látott már alulról nyolcvanas évekből származó Japán autót, az tudja, hogy ebben a korszakban az alvázvédőt nem szórták csak úgy akárhogy… Sok helyen a csupasz, fényezett felület van, de mégsem hajlandóak meghallani az idő fogsorának csikorgását. Felvettem a csajomtól karácsonyra kapott mártott kesztyűk egyik párját, ráhúztam a krokodilemelő karját meghosszabbításként a dugókulcs hajtókarjára és már ment is a lazulás. Mindegyik anyát le tudtam kérlelni könnyen, mondjuk láttam, hogy a padlóhoz méltón, a csavarok sem voltak rohadékok, így kerekek is hamarosan eltűnhettek és felbakolhattam az autó hátulját. A belső lengőkarok csavarjai trükkösek, mert hiába veszed le az anyukáját, nem fér ki a csavar a benzintanktól! Lejjebb kell engedni az egész tartályt, amit télire mindig csurig tankolva állítok be a garázsba, így most nagyjából 60kg lehet. Ezért szépen alábakoltam az akna deszkáival, a csavaros felén pedig az emelővel támasztottam alá, hogy lejjebb engedhessem biztonsággal a tankot. Ami egyébként két fémszíjjal van rögzítve a padlóhoz, elkezdem kitekerni a csavarokat, amikkel ezen az oldalon függeszkedik, és már feltűnően hosszan tekergettem, de még mindig nem jött ki… Ekkor világosodok meg, hogy a tervezők gondoltak bizony erre, ezért olyan hosszú csavarokat raktak ide, amikkel elégséges mértékben le lehet engedni a tankot a lengőkar kivételhez bármiféle alábakolás nélkül! Hát többek közt ezért vagyok én japánbérenc. Tehát feleslegesen raktam alá az emelőt, de azért otthagytam a biztonság kedvéért. Viszont amikor a tengelycsonk mellől szerettem volna kivenni a lengőkarokat, belebotlottam két rohadékba...img_0428.JPG30 év munkája.

A fél kilométer hosszú csavarok fél kilométer hosszan belekötöttek a helyükre, mindkét oldalon. Szállt a rozsdapor, siklott a drótkefe, jöhetett a gázcső, de azt is kiröhögték. Úgyhogy kénytelen voltam egyben kivenni a csonkokat lengőkarokkal együtt, utána elvittem őket egy igazi autószerelőhöz, hogy szedje szét, úgyis készültem odavinni a kerékagyakat csapágycserére, ha már úgyis megbontok mindent. Még a gyári csapágyakról van szó, megszolgálták a maguk 243.000km-ét és több évtizedét. Akkor már a bal hátsó felnit is elvittem görgőztetni, mert már régóta ráfért. Ekkor jöttem rá, hogy a teszkós láda nem kompatibilis egy 16-os kerék súlyával, úgyhogy te ne tegyél így.
Szerelő kikapta a csavarokat némi hő segedelmével, postázhattam a futóművet. A kerékagyakat ott hagytam nála az új csapágyakkal, hogy egyesítse őket, és ahogy szokás, másfél hét és három telefonhívás után hipp-hopp, meg is tette. A szilentek legjava elég szép állapotban volt, főleg ahhoz képest, hogy már 29 évesek. 12 darab van belőlük hátul összesen, pár darabot persze már kőkeményre edzett az idő, de a többi nem volt gáz, mindegy, akkor is cserélve lesznek. Felcimkéztem szépen a lengőkarokat, hogy melyiket hova kell majd visszarakni, jelezve az irányt is, hogy melyik felük van kifelé, melyik befelé, hasson rájuk a jövőben is ugyanolyan irányú erő, mint eddig, azt szokták meg! Miközben úton voltak fővárosunk felé, nekiálltam lecsiszolni és lefesteni a stabilizátort és egyéb csetreszeket, amik a fázós Miss Január tekintetétől száradtak az akkori 10 fokos melegben. Beszereztem új fékpofákat a kézifékhez, és persze a stabilizátor szilentjei helyett is beszereztem gyári újakat.
Hiába járták meg ezek a lengőkarok is 3 napon belül a 130km-t, nem állhattam neki az összerakásnak, hisz ilyen retkesen, felületi rozsdásan, újrafestés nélkül biztos, hogy nem kerülnek vissza a helyükre, amíg én élek…
img_0500.JPGEgyébként szép munkát végeztek a műhelyben, megfelelően kemények is a szilentek, feszes marad majd a futómű, mint kamaszlányon a cicanadrág. Állhattam neki a csiszolásnak, amit fúrógépbe fogható drótkorongokkal műveltem. Mikor végeztem, rá kellett jönnöm, hogy a festéshez már hideg van. Legalábbis a garázsban… Úgyhogy aznap este felmentem a lakásba fejbúbig rozsdaporosan, ami eddig még semmi különleges, de felvittem magammal egy dobozt is, amiben a Cili fél hátsó futóműve volt... Mivel nem egy pici dobozkáról van szó, a csajom kérdő tekintetét nem kerülhettem el. Elkezdtem magyarázni hőmérséklet és festéktapadás összefüggéseiről, de nagyon nem merülhettem el a figyelemelterelésben, mert rögvest kitalálta, hogy tulajdonképpen felhoztam egy rakás vasat, amit le akarok festeni... A nappaliban. Este 20:00-kor. Mivel jófej, ezért csak kicsit izzott gyűlölet a szemeiben, sőt, egy ponton még azt is felajánlotta, hogy segít, bár a száradó ruhák áthozatalát a hálószobába nem úsztam meg teljesen lefaszozásmentesen, de ennyit azért el is vártam. Mondtam neki, hogy másnap el fognak tűnni a cuccok, hisz hamar megszárad, elég csak két réteget rákennem. Másnap viszont váratlan fejlemények áldozatává váltam! Asszony ebéd után elment rokonlátogatóba, én pedig le a garázsba, mert gondoltam megnézem a gátlók és a többi alkatrész állapotát is. Esküszöm, hogy mindössze egyetlen pillanatra nem figyeltem, de két óra elteltével azon kaptam magam, hogy a nappaliban vagyok, előttem a tegnap lefestett cuccok, plusz a futómű többi része, amit nemrég hoztam fel, és friss festéktől illatoznak. Tehát végül nemhogy eltűntek a cuccok, de kétszer annyian lettek, kétszer annyi szagot árasztva, még legalább egy napig... Ez elmosogatásra késztetett. Kisvártatva hazaért az asszony, és még mindig együtt vagyunk, pedig egy komplett futómű hevert a folyamatos szellőztetés miatt 16 fokos, és festékszaggal feltöltött nagyszobában. Azt hiszem, szerencsés ördög vagyok!10896917_966088740070666_7435591271026397309_n.jpgEkkor vettem észre, hogy a gátlókon az ütközők fordítva vannak. A függöny szellőztetés közben néha vészesen közel libbent, ezt nézni sem bírtam, úgyhogy inkább kimentem.

Így következő hétvégére készen is állt minden az összerakásra. A csavarok ekkorra már rozsdátlanítva lettek, bár kadmiumoztatni nem vittem el őket, jók lesznek így is. A futómű viszonylagos könnyedséggel került vissza a helyére, kezdtem is gyanakodni, hogy valami nincs rendben, hisz az nem lehet, hogy szívás nélkül menjen ennyi művelet! Márpedig minden rendben ment, hallgattam a zenét nyugalomban, túl nagy a szélcsend. Hátra is bekerültek az Eibach rugók, a csavarokat pedig még sehol nem húztam meg rendesen, csak úgy épphogy.
A kézifék új pofáit összeszereltem, amihez még gyári új C-washer-t is szereztem, bár tudnám, hogy mi annak a magyar neve... Mivel a fékpofához semmit nem adtak, mindent át kellett szerelni a gyáriról, a kézifék által rángatott kar tengelyét is, amit szépen a helyére kellett kalapálnom, onnan már nem megy sehova. Úgyhogy már csak ezt, a kézifék hóbelevancát kellett a helyére raknom, és kvázi kész is vagyok. Előkerült a rézpaszta, megkínáltam vele azokat a helyeket, ahova a fékpofa fog belepofázni.
img_0545.JPGA Casey fék, személyesen

Minden a helyén, jöhet rá a féktárcsa! Nem megy rá... Úgy sem. Ekkor tört ki a vihar, megérkezett a Sors, hogy beállítson az orálszex aktív szerepébe.
Az új fékpofán túl vastag a kopóréteg. A gyárit már nem tehetem vissza, azt a bizonyos tengelyt én biztos nem fogom még egyszer ki-be rakni, és különben is, előre szabad csak menekülni! Nem értek hozzá, de látszólag aközött választhattam, hogy a pofa felső részéből szedek le, hogy beljebb kerülhessenek egymáshoz a felső rugóknál, vagy a kopóréteget reszelem le. Nem tudom, hogy egy ötös skálán ez mekkora hülyeségnek számít, de én az utóbbi mellett döntöttem. Úgyhogy kézifék szétszerel, kimentem a garázs elé a szabadba, hogy nekiálljak pofát csiszolni, miközben a sajátom elé rongyot kötöttem, nehogy belélegezzem a port. Lejött nagyjából ötévnyi réteg, visszarakom próbaképp. Még túl sok, le az egész újra. Lereszelek újabb nyolcévnyi használatot. Ekkor jöttem rá, hogy elég a féktárcsa belsejére odapróbálnom, nem kell az egészet összeszerelnem hozzá… Jobb későn, mint soha! Bár bevallhatom, akkor nem efféle bölcseletekre gondoltam, hanem másféle mondatokra, amikben még a picsa szó is szerepelt. Sebaj, talán jó lesz már, felrakhatom ismét a féket. Ok, úgy tűnik megfelelő. A másik oldallal ugyanezt eljátszottam, nehezítésként már csukott szemmel szereltem le és fel, de úgy is ment. Beállítottam, ahogy egy rendes irodistához illik, szerintem jó lesz.
Most, hogy minden összeállt, mint az LGT többedszerre, meg lehetett húzni véglegesre a csavarokat. Lecsekkoltam a nyomatékokat, a bárhol elérhető internetnek hála a Haynes könyvben szereplő lbs-t rögtön át tudtam váltani Nm-re. Az autó még bakokon, az emelővel eközben felemeltem a sztenderd magasságra a futóművet, demózva, hogy miként fog állni majd a kerekein, így már meg lehetett húzni a csavarokat.
img_0801.JPGVégre, 16 nap elteltével újra a saját kerekein áll az élettársam. A bal hátsó felni újra ereje teljében, az összes szilent és mindkét kerékcsapágy új, minden lengőkar frissen festve, ezt érdemli egy szívhez hozzánőtt hobbiautó. Azt nem tudom, hogy én megérdemlem -e a sorsom, mindenesetre ismét meg kell fordulnom majd, hogy kivehessem a már egyszer kivett első futóművet. Ugyanis nem mondtam, de annak összerakásánál észrevettem, hogy a jobb első lengéscsillapító ereszti kicsit az olajat… Úgyhogy vettem két új gátlót, amiket bele kell raknom. Ha pedig már ott vagyok, akkor már talán az első lengőkarokat, hossz és kereszttartókat is újrafestem!
A nappaliban, hát persze, hol máshol?

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csipszer.blog.hu/api/trackback/id/tr367128977

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.