Bimmer balladája, avagy képzelt (?) korrajz egy luxusautó életéről

2015. január 06. 20:35 - Matenak

1.jpg
Sosem felejtem el azt a napot, amikor átvettek Németország egyik vidéki szalonjában. Pillanatig sem gondoltam, hogy rossz helyre fogok kerülni, fajtámat a luxushangulat lengi körbe, és emiatt nem akárkit illetek meg. Különösen így volt ez 1986-ban, amikor megszülettem.
Gazdám egy ötvenes éveiben járó úr volt, és már az első napon megtisztelt azzal, hogy hozzám illő öltözetben fizetett ki, egy méregdrága fekete öltönyben. Mint később kiderült, nemcsak miattam történt ez, elvégre egy gyárigazgató nem járhat akármiben. Sem akármivel, ezért választott engem, rengeteg extrával felszerelve, a legnagyobb motorral, ami csak lehetséges volt: 5000ccm, V12.
Igen, nem volt neki nagy, ezt már az első napon megtudtam, amikor felavatott a nejével. Utána soha többé nem tett ilyet, legalábbis ami a kedves feleségét illeti. Ilyen alkalmakkor szemérmesen elsötétítettem a belső tükrömet – drága opció volt akkoriban -, és észrevétlenül egy kicsit előrébb húztam az első elektromosan állítható üléseket, hogy jobban elférjenek hátul. A virágcsokroknak, melyeket ilyenkor a hölgyek kaptak, így is bőven jutott még elöl hely. Talpig úriember volt, mindig szépen beszélt, kínos gondossággal ápolt körmét sosem érhette piszok, ennek megfelelően bánt velem is. Kizárólag márkaszervizbe jártam, a legnagyobb szakértők szakértettek még egy sima olajcserénél is, szerviz végeztével pedig csak a belső takarítás és testem külső kényeztetése órákig tartott, amit mindig kézzel végeztetett el. Sok időt töltöttünk együtt naponta, rengeteg autópályát bejártunk, sosem hagytam cserben, becsültük egymást a megbízhatóságunkért, hűvös eleganciánkért és a tiszteletet parancsoló fellépésünkért, magabiztos erélyessége kiválóan passzolt a 300 lóerőhöz. Sajnos az élet nem olyan kiszámítható nyugalommal zajlott, ahogyan mi tettük… Állítólag az első karc fáj a legjobban a tulajdonosnak, amit készséggel elhiszek, de biztosan kevésbé fájdalmas, mint amikor egy figyelmetlen pizzafutár nyélgázon hátba ver a Renaultjával. Minden erőmmel megvédtem a gazdám, fizikailag nem is sérült meg, de lelkének tükreiben láttam az alig észrevehető könnyeket, miközben ápolt kezeivel kicsit megsimogatott, amikor kénytelen volt megválni tőlem 9 év után. Ezalatt a Föld-Hold távolságot már szinte megtettük, órámban egészen pontosan 365.389 km szerepelt, de a gondos karbantartásnak és a kíméletes használatnak köszönhetően bizony még a gyári hónolás is látszott a hengerfalaimon. Megjavítani sajnos már nem volt érdemes a helyi körülmények között, főleg, hogy már nem tudtam volna ugyanolyan biztonságot nyújtani. De mint tudjuk, minden relatív, így kerültem 1995-ben Magyarországra másodmagammal, akinek pedig az orrát verték telibe. Eddig nem tudtam, hogy ilyen leleményes nép a magyar, de ekkor megtanultam, hogy ezek bármit megoldanak! Még az időutazást is, utoljára azt hiszem 1988-ban láttam az órámban 87.536 kilométert. Legalább a szívem a sajátom maradt. Így hát 1996-ban már ismét útra is kelhettem, bár csukott szemmel is megmondtam volna a minőségükből, hogy ez bizony nem a szülőhazám… Új gazdámmal sem volt tulajdonképpen nagy gond, a maga módján próbált karban is tartani, bár innentől BMW szervizt már csak kívülről láttam, amikor elsuhantunk mellettük. Egyébként negyvenes éveiben járó férfi volt, családos, szintén valami vezető. Engem is szeretett vezetni, így azért vele is elég sok időt töltöttem az utakon. Ő pedig szintén szerette velem megosztani a nején kívül más hölgyek társaságát is, de sajnos ilyenkor virág már nem foglalta el az anyósülést, pedig imádtam az illatukat. Sebaj, a tükröt azért elsötétítettem, az üléseket pedig előrébb húztam. De csak egy nagyon picit. Nem mondtam még, de jártam én már ebben az országban is régebben, és ami akkor is és most is feltűnt, hogy feltűnően gyakran állítottak meg a rendőrök. De ahogy telt az idő, én egyre kevésbé vonzottam a szemeiket, így szerencsére leszoktak róla. Végül a kiváló utak minőségének folyományaként a futóművem egyre inkább odalett, és úgy tűnik, errefelé a problémákat úgy oldják meg, hogy megszabadulnak tőlük...
3.jpgÍgy esett, hogy 2004-ben, amikor betöltöttem a felnőttkort, az új gazdám által belém hajtott 197.456 kilométer elteltével ismét új tulajra tettem szert, aki módfelett örült a számlálóról ekkor leolvasható 158.342 értéknek. Ő egyébként a harmincas évei elején járt és nem volt haja. Ízlésről kár vitatkozni, mindenesetre én elég hülyén éreztem magam, amikor a kerekeimet valami óriási szekérfelnikre cserélte, amiken félszegen feszült a Wanli gumi. A rugóimból levágatott három menetet, persze terhelten, azóta sem értem, hogy élték túl a műveletet az emberek, de a végeredmény nekik - velem ellentétben – nagyon tetszett. A nappalt pedig felváltotta az éjszaka, olyan sötétítés került az ablakokra. Ezzel összhangban, innentől kezdve főleg éjszakánként korzóztunk a fővárosban. A bazmeg szócskát innentől többször hallottam, mint az összes eddigi szerelőtől együttvéve!
Visszatértek a rendőrök is. Minden este többször is megállítottak, néha kedélyes kacarászást hallottam, de elég sokszor kulcscsomók és telefonok csattantak a motorháztetőn. Ha még nem mondtam volna, innentől a beltérben hideg már csak télen volt, a légkondit évek óta meg kellett volna csináltatni, mindeközben undorodva nyeltem a teszkós olajat. Emberem nem volt házas, és ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy bizony a magyar lányok a legszebbek...! Valamiért nagyon buktak az ocsmány külsőmre is, úgyhogy szinte már én is kezdtem megkedvelni, amíg meg nem láttam magam valamelyik bevásárlóközpont ablakainak visszatürköződésében. De bárhogy is, szinte minden hétvégén új volt a felhozatal. Az üléseket ilyenkor előrehúztam, de a tükröt nem sötétítettem el, elvégre nekem is járt valami szórakozás, ha már a virágillatot mellőznöm kellett, akkor már tíz éve...
A gazdám egy idő után el akart adni, már fel is készített rá egy kerek 150.000-es értékkel, de végül nem történhetett meg, alighanem olyan helyre került jó időre, ahol nem volt szüksége autóra. Még az a szerencse, hogy az édesanyja vett a nevére, így el is adhatott 2008-ban. Innentől kezdve próbáltam nem követni az eseményeket, ami azt illeti, az ország minden részén megfordultam, volt, ahol a tengelyem körül is, de mint mondottam volt, ezek mindent megoldanak…
4.jpg

Ahogy a leélt éveim száma nőtt, a gazdáimé ezzel fordított arányban egyre csak csökkent, míg végül 2011-ben, számtalan liter teszkós olajjal később kötöttem ki az ország keleti felén, egy kis zsákfaluban. Légzsák már rég nem volt bennem, úgy nyiszogtam menet közben, mint egy ekhós szekér, de legalább errefelé a kékes füst sem zavart senkit, amit eregettem lyukas kipufogómon át a szabadba, miközben a kúszó automataváltó is próbálta szégyenkezve tenni a dolgát.
Már semmiben sem hasonlítottam a gazdámra, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy mindegyikünk viselt bőrt gazdagon. Én belül, ő kívül, és persze a pofáján volt a legvastagabb. A színem valami zöldesfekete lett és lemezfelniket kaptam, mint valami proli, a hűtőmaszkomat meg kicserélték a nagyvesés változatra, ami pedig elvileg csak pár évvel utánam jött. A csomagtartóból a gyári CD váltó rég eltűnt, helyére mélyláda került, aminek rezgése álló nap rángatta lefelé az amúgy is épphogy a helyükön lévő kárpitokat. De persze a legjobban az zavart, hogy én voltam az idősebb, hisz ő éppen elmúlt tizennyolc, a maga módján tulajdonképpen szeretett is, de pénz híján ki tud eltartani 12 hengert? Számomra döbbenet, de még így, fél lábbal a sírban is megvolt a vonzerőm… A hölgyek mennyisége ekkor ráadásul még nőtt is, csak a minőségük csökkent. A belső tükör működött, el is sötétítettem teljesen, az egyik, még működő ülést pedig hátratoltam. Virágot persze ez sem vett soha…
2013-ban újabb tulajváltást követően egy kert végébe kerültem, ahol egy évnyi sárban dagonyázás után azt kellett megérnem, hogy trélerre kerüljek. Igazából már örültem is neki, hogy végre vége lesz ennek a méltatlan életnek. Éjszakánként waxról álmodtam és új gyertyákról, a németországi BMW szerviz illatáról, félórás porszívózásról…
Ehelyett itt vagyok, egy illegális bontóban, ki tudja milyen szerzemények között. Ahogy most kinézek, már értem, hogy miért röhögnek a magyarok azon, hogy a születési helyem Dingolfing. De a szívem még megvan, és igen, akár még most is beindulna mind a 12 fenséges henger, hiába van már sárrá köpülve alattuk a teszkós olaj. Azért viszont hálát adok a sorsnak, hogy az első gazdám már nem láthat meg így… Az ablaktörlőim a földön hevernek a mocsokban, pedig nagy tempónál a rendszer megfeszítette a rugóikat, hogy erősebben szoruljanak a szélvédőre, csökkentve a zajt és a lobogást. Az első gazdin kívül soha nem tudott erről senki, így a mi titkunk marad örökre, de legalábbis jövő hétig, mikor is elvisznek a méhtelepre, hallottam, hogy erről beszélnek két csulázás között a helyi erők. Így hát a belső tükröt végleg elsötétítettem, üléseim már nincsenek.
Pedig elvileg kiváló állapotban vagyok, a számláló 185.324 km-t mutat.
5.jpg
(A történet teljes egészében kitalált, a valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve, a képek pedig illusztrációk)

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://csipszer.blog.hu/api/trackback/id/tr217048421

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

7esbusz 2015.01.08. 15:37:29

Ez nagyon jó lett!

Roland Fülöp 2015.01.12. 22:28:36

Nemtudom ki írta! Szerintem rengeteg benne a valóság ha nemis pontos adatokkal de igaz! Megrázó és figyelemfelkeltő írás! Gratulálok hozzá! Jólenne több hasonlót olvasni!

josip 2016.01.26. 15:10:30

Kicsit megkönnyeztem, köszönöm!

norbius 2016.10.14. 14:56:05

Nagyon jó ez a blog. Ezt az írást pedig megkönnyeztem...