Felvehetett volna szebb jelmezt is a kölcsönzőből

Rendes férfiember gyakran elmereng azon, hogy milyen autót kéne vennie, még akkor is, ha van már neki kettő. Gyakran megteszem tehát én is, bár jól tudom, hogy nem szabad nekem ilyesmibe keverednem. Van egy hibátlan, rozsdamentes Carina E, amit váltott műszakban használunk a csajommal nap, mint nap, teljes megelégedéssel, és míg ez a hálás jármű az utcán van kitéve az esőnek, UV-nek, macskakarmoknak, addig egy 29 éves autó áll a garázs nyugalmában. Amely járműre mellesleg egyáltalán semmi szükségem, évente talán 1000 kilométert használom, de legalább költöm rá a pénzt. Ebből is látszik, hogy hajlamos vagyok túllőni a határtalanságon is, aminek egyenes folyománya, hogy pár napja őrült késztetést éreztem arra, hogy vegyek egy harmadik autót! A folyomány folyománya: felhívást intéztem a frászbúk oldalamon az emberkéknek, hogy segítsenek megtalálni az ideális jelöltet, hátha kinyitnak egy ablakot a világra, ami mellett én eddig elmentem. Kedves lényekről van szó, így jöttek is javaslatok, de egyik sem talált igazán szíven, így viszonylag hamar el is kezdtem sütögetni a saját pecsenyémet. Bár ha a végeredmény úgy nézne ki, mint amit szombat reggel végül megláttam, vegetáriánus lennék…Semmilyen utcaképbe nem illik már bele.

Ugyanis megnéztem egy félkész húslevest, egy részeg kómából felébresztett Jennifer Connellyt. Tudjuk jól, hogy amúgy fincsi, és étvágygerjesztően is néz ki, de ebben a rajtakapott állapotában nem éppen az a hangulat lengi körbe, mint amit elképzelünk. Évekkel ezelőtt el lett kezdve a felújítás, csak elfogyott a lendület és a lóvé… Leparkoltam a megbeszélt időpontban pár autóval mögötte és odasomfordáltam hozzá anélkül, hogy felhívtam volna a tulajt. Előbb jobb kettesben eltölteni egy kis időt, nyomuljon csak az első benyomás. Eszembe jutott, hogy amikor a privát fészeroldalamon közhírré tétettem célpontom, anyám elsőként lájkolta. Ha most látná élőben, lehet visszavonná… Elég csúf a jármű, sokféle színe van, hiányoznak díszlécek (egyébként megvannak, csak nincsenek felrakva), kalaptartó nincs, hátsó ablaktörlő nincs, az ablakok gumikéderei sírva néznek az emberre, segítségért esedezve. De rozsda látszólag nincs, a lakatolás ugyanis megtörtént 5 évvel ezelőtt, csak éppen azóta nem lett lefényezve. Nézegettem, kalkulálgattam, próbáltam elképzelni, hogy az enyém, miközben már felhívtam a gazdáját, hogy jöjjön és mutasson be minket egymásnak. Én pedig tudom, hogy bárhogy is alakul, a végén úgyis veszíteni fogok, a hülyeség már csak ilyen műfaj. Cserébe tele van szenvedéllyel, ugyanis mint kiderült, a megannyi érzelmen átívelő vigyorokat gerjesztő próbakör előtt fél órával tört le az automataváltó karja... Ekkor kicsit beleszerettem a járműbe, hisz lehetne stílusosabban kezdeni egy kapcsolatot, mint egy óriási pofonnal, ami után megragad és bevezet sosem látott élmények tárházába? Na ugye. Jaj nekem. A legnagyobb hiba akkor lett elkövetve, amikor posztoltam a felnyitott motorháztető alatt megbúvó 2A motor előtt, és megkértem a tulajt, hogy indítsa be… Ilyen gyönyörűen egyetlen óra sem képes ketyegni, csak egy 30 éven felüli Toyota motor. Halkan ugyan valami enyhe nyikorgó hang hallatszik a hosszában elhelyezett motor elejéből - ami mókás módon mégis az első kerekeket hajtja -, vízpumpa, generátor, feszítőgörgő, bármelyik lehet. De inkább csak aranyos a hang, legalább annyira, mint az első sárvédőkön a csigaszemtükrök! Az eredeti helyük ledugózva az ajtón csavarokkal, kellene nagyon az a fényezés, hogy ezek is el legyenek tüntetve. A napfénytető nem ázik be, ráadásul ki is vehető kompletten, szánsájn, hepinessz. A beltérben a klasszikusan ocsmány barna szín uralkodik, a bal ajtókárpitot csak pár bolha tartja a helyén bolhafeletti teljesítményt nyújtva, de az ülések nem szakadtak, a hátsók persze főleg hibátlanok, a jobb hátul is jelen lévő hamutartó és a hátsó automata medenceövek külön megmosolyogtatóak. Csomagtérajtó nincs, csak csomagtérablak, az nyitható. Kiakadt a cukiságmérő, gyere Jennifer, hadd vigyelek el egy körre, hadd kóstoljam meg azt a félkész húslevest!Múzeum. Csak a tükröket nézd!

Kulcselfordításkor benyomom a nem létező kuplungpedált a bal lábammal, ennyi elég is volt az automataváltó megszokásához. Megragadom a váltókar csonkját és beklattyantom Drive fokozatba. Fék fel, lendület indul, gázpedálra meg is lódulunk, ahogy kell. Rángatás semmi, finom suhanás van, a kerékcsapágyak mintha még szerelemesen búgnának is a fülembe. Kormányközép nincs, egyenesen haladva balra tekerve kell fogni a szervótlan kormányt, pedig a futómű nem húz semerre. Ekkor derült ki, hogy valami okos szerelő egyszer levette a kormányt és valószínűleg csak úgy rakta vissza, ahogy épp állt a haja a polgárnak. A világ mindig egy kicsit sötét hely lesz, amíg az efféle igényesség jelen van… Mindegy, a fékek egyébként meggyőzőek, nem is húznak semerre. A víz lassan melegszik be, valószínű egy termosztát csere is ráférne.
Visszaérünk a körről, leparkolni képtelen vagyok, hosszú az orr, rövid a segg, a belső tükör nem áll meg a helyén, így használni képtelenség. Hamar feladom, kiszállok, a tulaj hűvös profizmussal teszi a helyére, összeszokott párost látok, amint felmászik az autó a tizenéves gumijain a padkára.
Nem teszek ajánlatot, ő sem erőlteti, hagyja, hogy leülepedjen az élmény. Kokettálunk még kicsit a kedves tulajjal és útra kelek Carinával, ami az előző élményhez képest egy szanatórium nyugalmát nyújtja a néma csendben suhanó bálnatestben pöffeszkedve. Hülye érzés az automata után a váltókar és a kormány között kalimpálni, de legalább eltereli a gondolataimat.
Ma is álló nap ezen az egészen gondolkodom. Kell, nagyon kell. Végtelenül aranyos autó, rengeteg apró hülyeséggel, amiktől annyira szerethetővé válik. Ráadásul olyan a formája a mókás tükreivel, mintha egy gyerek polcáról vettük volna le.És pontosan azért, amiért ennyire kell, nem szabad megvennem… Nem tudnám ilyen állapotában meghagyni, elkezdeném belelapátolni vasvillával a lóvét, márpedig a fogak közt hullana a nagy semmibe a bankók legjava. Kell négy új gátló, az biztos, akkor már a fékeket is felújítanám, mert öregek a fékcsövek, vezérléscsere, minden folyadék és tömítések cseréje, meg akkor már kéne négy új gumi is valami szebb felnivel. Éjszakákat töltenék beszerezhetetlen alkatrészek után kutatva, és folyamatosan idegesítene, hogy két garázs híján az utcán lennék kénytelen tárolni. Ha újra lenne fényezve, akkor azért, ha nem lenne, akkor meg azért, hisz félteném a víz és oxigén marásától. Miközben dönteném bele a pénzt, az értéke nem nőne egy forinttal sem, az asszony még hülyébbnek nézne, mint alapjáraton, én pedig csak forgatnám a fejem és a szemeim, nem tudván, hogy épp melyik hobbiautót sétáltassam meg, hogy fogyjon belőle a benzin, mielőtt megkocsonyásodik. Eközben Afrikában éheznek, ráadásul mi lesz Tibettel? És ha bekakál az automataváltó?
Nem szabad megvennem, elevenen falna fel. Minden szabadidőm, minden pénzem, minden egyes idegszálam az övé lenne. Nem bírnék leállni, amíg úgy nem nézne ki, ahogy elképzelem.
És amikor elkészülne, már nyilván lenne garázsa is. Ugyan egy fillérem sem maradna, de lenne három autóm, amik közül kettőt nem használnék, a harmadik pedig méltatlan állapotban lenne, hisz a két szoborra költeném az összes forintom. Csajom ekkor már rég nem lenne, muterék is kitagadtak, tesóm néha meglátogat, hogy messziről bedobjon pár kiflit a sötét lakásomba, ahol már rég kikapcsolták az áramot, én pedig embriópózban makogok magamban a közepén, kihalt cikkszámokat mantrázva.
Nem, vissza kell fognom magam. Most, amíg csak a lejtő tetején egyensúlyozok, de még nem indultam el lefelé. Azért még utoljára kiszámolom, hogy mennyibe kerülne a felújítása… Csak úgy nagyjából. Abból még nem lehet baj, ugye?
Ugye?